A világ legdélebbi és legszelesebb fővárosa

A nagy múltú blgunk szokásaitól eltérően ezt a bejegyzést most nem a Dóri, hanem én, azaz Gábor írom:) Egy kicsit nehezen, de végre rászántam magam a blogolásra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehezen megy az átállás. Az első este tizenhat órát aludtunk, ami így utólag átgondolva, nem volt valami jó ötlet. Azóta minden hajnalban pár óra alvás után felkelek. A mai volt az első nap, hogy rendesen sikerült átaludni az egész éjszakát.
Szóval ez az egész új-zélandi sztori az utazással kezdődött, ami természetesen teljesen nem igaz, mert rengeteg szervezkedés előzte meg a kiköltözést. Szerencsére az utazás „gyorsan” be is fejeződött két nap alatt. Amint azt már a Dóri írta, Bécsből indultunk. A mostani bejegyzést megelőzően beszéltem anyuval, aki éppen elújságolta, hogy otthon van egy új kiskutya (a nevét nem írom le, mert remélem még nem úgy lett megkeresztelve, ahogy azt eddig tudom:)). Szóval anyu mesélte, hogy miután kivittek a reptérre hazafelé az apu elkezdett filózni, hogy most egy ideig se Dóri, se Gábor nincsen, sőt Totó (szegény a „házörző” kutyánk volt, a múlt héten kellett elaltatni) pedig végleg elment. Erre egy benzinkútál vettek egy kutyás magazint, és két napra rá beszerezték a legújabb vérebünkent, egy labrador kiskutyát. Hmmm, milyen könnyen pótolhatóak vagyunk:)
Visszatérve az utazáshoz, a repülőút egy rövid bangkoki kávészünetet követően Tajpejben szakadt meg egy fél napra. A várostól sokkal többet vártam, ahonnét egy kicsit csalódottan szálltunk fel 12 órával később. Tajpej egy tipikus óriás metropolisz, aminek a saját repülőtere több, mit egy órás buszozásra, kb. 40-50 kilométerre van a város központjától (legalábbis az egyiktől). Szerencsére többségében a mélyhűtőszerű légkondizott bevásárlóközpontokban, buszokon vagy taxikban tengettük a tranzitdőnket. Kint iszonyat meleg, büdös, párás idő volt, pont olyan, mint a Szécsényi egyik gőzfürdőjében:) A várakozásaimmal ellentétben, a városban elektronikai cuccokat szinte egyáltalán nem lehetett kapni, annak ellenére, hogy a számítógép-alkatrészek és szórakoztatóelektronikai kütyükből talán itt gyártják a legtöbbet Kína után… „made in Taiwan”. A nap zárásaként még felrohantunk a Taipei 101 tetejére, ami jelenleg a világ legmagasabb épülete… na jó, egy hónappal ezelőtt még az volt, azóta valami ócska félkész dubai tornyocska már megelőzte. A Taipei 101 nagyon találóan onnét kapta a nevét, hogy 101 emelet magas. A lift, amivel felmentünk a tetejére alig 40 mp alatt ért fel. Vicces, de az budapesti irodában is átlag ennyi ideig tart feljutni a negyedikre:) Fölfelé annyira nem volt gáz, viszont lefelé viszont az arcomban éreztem a gyomromat. Az épület egy igazi felhőkarcoló, a tetejére felérve mást sem láttunk az ablakból, mint felhőket. Viszont most már azt is tudom, hogy nem szeretnék ilyen magasan irodát. Olyan érzés volt fent mászkálni, mintha egy óriás gumimatrac imbolyogna a lábam alatt. Az épületet egy 606 tonnás, 5,5 méter átmérőjű acél göb egyensúlyozza ki, ami a 96 és a 100. emelet között van felfüggesztve. Állítólag ez védi meg az egész kócerájt a nyolcasnál is erősebb földrengésektől és a legdurvább tájfunoktól.
Tajpej után végre újra a repülőn ültünk, most már egyenesen Új-Zéland felé. Az ezt megelőző 15 órás utat még egész jól bírtam, a következő 10 órás turnust már kevésbé. Az felszállást követően az ablakon kibámulva a csillagokat bámultam, és az ablak szűkös keretein belül szinte pont csak a Nagygöncöl lehetett látni. Néhány hónappal ezelőtt otthon a teraszon filózgattam magamban. Akkoriban kaptam meg a válasz az Új-zélandról, hogy megvan a munka. Még nem voltam teljesen biztos benne, hogy elfogadjam-e az ajánlatot. Mérlegelni próbáltam magamban az összes „emigrálással” járó előnyt és hátrányt. A Pilis fölött akkor szintén a Nagygöncölt méregettem, amiről az egyik leggyengébb ellenérv jutott eszembe, miszerint ezt csillagjegyet sem láthatom egy ideig a déli égboltról. Vicces érzés volt a repülőn…
Wellingtonról… eddig pozitív csalódás a város. Kicsit tartottam a kisvárosi feelingtől , de ez egyáltalán nem érezhető. A belváros üzleti negyede teli van budapesti szemmel nézve jónéhány toronyházzal. A belváros másik, viszonylag kis területen elterülő része pedig teli van üzletekkel, bankokkal, gyorséttermekkel, szórakozóhelyekkel, kávézókkal, étterrmekkel stb. A város „maradék része pedig az öböl körüli dombokon és hegyeken épült lakóházakból áll. Összeségében nagyon élhetőnek és nagyon kompaktnak tűnik Wellington. Ha nincs forgalom, a város egyik feléből eljutni a másikba nem tart tovább húsz percnél.

Néhány megfigyelés és érdekesebb dolog, amivel itt eddig találkoztam:

• Fűtés tényleg nincsen a lakásokban (bár erre fel voltam készítve), pedig szükség lenne rá.
  A lakások sz*rok és iszonyat drágák ahhoz képest hogy papírból és padlószőnyegből vannak.
• Ha a lakásod a legfelső emeleten van, az gáz. Itt a plafon azt jelenti, hogy tető. A tető alatt nem sok egyéb szigetelés van. Emiatt ha esik az eső, tiszta olyan érzésem van, mintha egy sátorban laknánk:) Ez egy idő után állítólag megszokható.
• Az új-zélandiaknak ingyenesen jár a vezetékes víz, legalábbis Wellingtonban.
• Wellington egy törésvonal mentén helyezkedik el. Először az tűnt fel, hogy eddig minden nap érzetünk néhány kisebb földrengést. Egy ismerős azt mondta, hogy néhány éven belül várható egy nagyobb nyolcas körüli rengés.
• Autóakukciókont rendkívül jó áron egész korrekt import japán autókat lehet beszerezni, ahol az aukcióvezető egy TV-Shopos műsorvezetetőt megszégyenítő lelkesedéssel percenként passzolja tovább az autókat.
• A benzin olcsó, a benzin ~200 ft, a dízel pedig ~140 ft, ami itt most drágának számít a magas olajárak miatt.
• Az idő jó… egyenlőre. A szél nem fúj, és csak éjszaka esik. Napközben átlag 15 fok van a tél közepén.
• Hobbitokat nem, viszont bárányt már láttunk eleget, de azt is csak vidéken. Tehát néhányotok várakozásaival ellentétben a 10 birka/ember arányt nem úgy kell elképzelni, hogy az emberek báránycsordákkal sétálnak a belvárosban:)

Most ennyire tellett. Udv,

Gabor