Alkoholmegvonás

Sziasztok,

Egy friss élménnyel kezdeném a mondókámat. Tegnap hazafelé beugrottunk vásárolni egy szupermarketbe. Az vacsorához bedobtam egy üveg bort is a kosárba. Itt nagyon szigorúan veszik a kiskorúak véralkoholszintjének minimumon tartását. 18 év alattiak még egy üveg sört sem vehetnek, még akkor sem, ha éppen apunak kéne az esti meccshez. Aki szemmel láthatóan a harmadik x előtt áll, annak igazolnia kell az életkorát, hogy a napi betevőhöz hozzájusson. A körítésemmel talán le is lőttem a poént.

Tehát a pénztárhoz érve a pénztáros nő a borral a kezében sandán végigmért, és már hívta is a főpénztárost, hogy ő is a lecsekkolja életkorom. Odanyújtottam a nagyon hitelesnek és nemzetközinek vélt plasztik személyimet. A főpénztáros gyorsan zavarba jött a sok ékezettől és gyanús dátumoktól. Erre én gyorsan kivettem a kezéből, és elmagyaráztam a magyar dátumformátum szabályait. Ő rámutatott egy kis címkére a pulton, amely szerint az életkoromat csak új-zélandi személyivel, jogsival vagy akármilyen útlevéllel igazolhatom, és már sarkon is fordult. Esély sem adott, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire öreg vagyok. Legszívesebben hozzávágtam volna a borsüveget, de addigra a pénztárosunk már el is dugta a pult alá. Kicsit magamba szálltam, és mosolyogtam egyet. Ezentúl az útlevelemet magamnál hordom. Ki tudja, hogy egy közúti igazoltatásnál a rendőr mennyire pöccen be a személyin a fordított nevektől, dátumoktól és az ékezetektől:)

Ma majdnem egész nap lent voltunk a parton. Béreltünk görkorcsolyát, és körbegurultunk az öbölben. Dóri gyorsan ráérzett az ízére, de a kezdeti botladozásokról készült néhány vicces fénykép. Akit érdekel, járjon utána az albumunkban:) Nagyon szép idő volt, ezért a Dóri lefoglalt egy padot, és lefeküdt napozni. Nekem nem volt kedvem a káros UV sugarakhoz, így arra a fél órára bementem a városi történelmi múzeumba. A bejártnál helyből el is nevettem magam. Egy táblán büszkén írták, hogy az épület Wellington második legrégebbi épülete. 1892-ben fejezték be az építését, és kezdetben vámáruraktárként szolgált. A régi épületekhez hozzátartozik, hogy jellemzően fából építettek mindent, és ezek előbb-utóbb leégtek vagy tövig rágták az egerek. A múzeumban volt egy tárlat, amely 1900-2000-ig bemutatta a legjelentősebb történéseket. Egy két viccesebb dolog megragadta a figyelmemet. 1900 körül élt egy delfin a Cook szorosban (az északi és a déli sziget közötti szoros), akit Pelorus Jack-nak hívtak a helyiek. Húsz éven keresztül hasította a vizet majdnem minden hajó előtt Wellington és Picton között. Állítólag a nagyobb gőzösök addig nem mentek be a Picton előtti szűkös átjárókba, amíg a delfin elő nem került, és vezette végig őket a szigetek között. A városnak volt egy másik híres kedvence, egy terrier kutya, aki az 1930-as években a kikötőben élt. A legenda szerint egy kislányé volt, aki rubeolában halt meg, majd ezt követően a kutya egész nap a kikötőben mászkált fel-alá a játszótársát keresve. Egy idő után a dokkmunkások és taxisok befogadták a négylábút. Állítólag a kutya rendkívül intelligens volt, és egy nappal előre jelezte a viharokat. A kutya akkora tiszteletnek örvendet, hogy egy sétarepüléssel is megajándékozták, ami elég nagy szó volt a harmincas években. Több száz méter hosszú gyászmenet kísérte a kutyát az utolsó útján, és a taxisok napokig fekete szalagot kötöttek az autójukra.

A múzeumban volt még egy kis tárlat az első és a második világháborúról is. Itt egy kicsit elméláztam, hogy Új-Zélandnak minek kellett belemennie ebbe a lövöldözősdibe? Talán féltek, hogy jönnek a nácik, és el akarják venni a 40 millió birkájukat? Vagy éppen Japánra fájt a foguk? Ez logikusnak tűnik, hisz ott legalább otthon érezhették volna magukat a kiwik. Japán is egy sziget, nekik is vannak saját vulkánjaik, földrengéseik és viharjaik. Leesett, hogy Új-Zéland is az brit korona része volt, és emiatt kénytelenek voltak ők is bedobni az Antant vagy éppen a Szövetséges hatalmak közösbe a saját hadseregüket. Az ország szerencséje, hogy a háború a hátországot nem érintette, így „csak” katonai veszteségeket szenvedtek. A második világháború alatt és főleg azt követően rengeteg háborús menekültet fogadott be az ország, főképp Lengyelországból. A menekültek között néhány náci is itt próbált meg új otthont találni, amiről a tárlat csak egy-két mondatot ejtett meg. Gondolom erre nem a legbüszkébb az ország.

Az elmúlt hetünket leginkább az "első" próbálkozások jellemezték. Hétfőn több év kemény készülődés után rászántam magam, hogy a Dórinak végre én süssek meg a kenyeret. Az előkészületek sokkal siralmasabbnak tűntek, mint amilyen végeredmény lett. Pénteken először voltunk rögbi meccsen. A munkahelyem jóvoltából szégyenszemre a konkurencia által szponzorált páholyból figyeltük a meccset. A meccs elején kiültünk a nézőtérre már csak a hangulat miatt is, de 20 perc után a kint tomboló széltől kockára fagytunk, így bementünk a páholyba. A helyiek vidáman végigülték az egész mérkőzést, és nem nagyon érdekelte őket, ha a szél felkapta mellőlük a kölkeiket. A wellingtoniak teljesen immunisak a szélre. Ma a Dóri először nyírta le a hajamat. Eddig vagy én nem engedtem, hogy hozzám nyúljon, vagy ő nem mert lenyírni. Ma a Dóri bátor volt, én meg engedékeny. Utólag rá kellet jönnöm, hogy nyírták már le sokkal rosszabbul is a hajamat, és eddig csak hivatásos foglakozott velem. Ők is csak pénzért (rossz az, aki rosszra gondol ahaha). A végeredmény nagyon jó lett, de erről mos nem rakok föl képeket:)

A múltkori sztorizást ott hagytam abba, hogy megnézünk valami jó filmet. Jól sikerült a választás. Még most is kiráz a hideg, ha a rá gondolok. A Mások élete (Lives of the others/Das Leben der anderen) c. filmet néztük meg. A film a nyolcvanas évek közepén játszódik az NDK-ban, ahol egy művészre ráállítanak egy állambiztonságit. A főszereplő egy minta ügynök, aki húszévnyi odaadó szolgálat után kezd rádöbbenni az általa szolgált rendszer mocskosságára. A film megdöbbentően jól mutatja be az óraműként működő megfigyelő államgépezetet. Szerencsére nekem nem jutott ki az otthoni rendszerből, mivel akkor még nem nagyon éltem, de a film alatt eszembe jutott néhány történet, amit a nálam nagyobb élettapasztalattal rendelkező ismerőseim meséltek az átkosból. Ha valaki olvasta Orwell-től az 1984-et, és tetszett neki a sztori nyomasztó hangulata az állam által diktált álakalmazkodási kényszerrel, a hazugságokkal, a vallatásokkal, az állandó félelemkeltéssel és persze a folyamatosan figyelő Nagy Testvérrel, az imádni fogja ezt a filmet. A film után kedvem lett volna hazaugrani, és bekukkantani a levéltárba. Kíváncsi lettem volna, hogy rólam miket jelentettek abban reménykedve, hogy majd én is úgy megdöbbenek, felháborodom, majd rettenetesen meghatódom a rólam készült jelentéseken, mint ahogy azt a film jó oldalon álló főszereplője tette. Aztán rájöttem, hogy levéltári látogatásnak nem sok értelme lenne. Nem hinném, hogy bárki is kíváncsi lett volna a 10 éves korom előtt elkövetett államellenes partizánakcióimra. Mindenesetre nagyon nehezen aludtam el, így ma estére valami lazább filmet választunk…

Üdv,

Gábor

u.i.: ma reggel kikapott a világbajnokságon az új-zélandi rögbivállogatott a franciáktól, így szerintem holnap gyásznap lesz.