Szürke hétköznapok és a mosógép

Sziasztok. Összefoglalásul újra eltelt egy hét, lett mosógépünk és végre van telefonunk. Internet csak kedd-szerdán lesz, addig fél lábon is kibírjuk. Nem is gondoltam volna, de a telefon is otthonosabbá tette a lakást. Szerintem csak azért érzem így, mivel sokat csörög, így már itt is keresnek minket:) A hétköznapjaink kezdenek egy kicsit beszürkülni, jó értelemben. Minden megy a saját kerékvágásában, most már tényleg megvan minden létfenntartáshoz szükséges kacat a lakásban, reggelente ugyanazok az arcok jönnek szembe az utcán, napközben itt is dolgozunk és teszünk-veszünk, estére kicsit elfáradunk. Igen, és tényleg fordítva folyik le a víz a lefolyóban. Erre az érdekfeszítő vizsgálatra csak egy hónap elteltével, tegnap este sikerült rászánnom magam, pedig úton idefelé még azt hittem, hogy a lefolyósdi lesz az első egy új-zélandi fürdőszobában.

A hét legfontosabb eseménye, hogy megszereztük a mosógépünket. A mosógép azon kívül, hogy szép fehér és rengeteg rejtjelekkel körbebástyázott tekerő gombbal van teleszórva, rettenet nehéz. Az ötvenedik lépcsőt követően leginkább egy tankhoz hasonlított. Kezdő mosógép vásárlóként megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a gépbe betondarabokat pakolnak, hogy ne ugráljon le az emeletről centrifugálás közben. Szerencsére segített felhozni gépet a srác, akitől vettük, pedig szóltam neki, hogy az nem lesz egy könnyű menet. Most már tényleg van hová rejtenünk a zoknikat (mosógép) és a felvágottakat (hűtő) is, hogy másnap reggelre egyik se keljen életre, és szökjön meg.

Arról még nem meséltem, hogy Wellingtonban van a legtöbb kávézó/fő a világon (persze, csak a helyiek szerint), de tényleg nagyon sok van belőlük. Pár kollégám igazi kávéőrült. Az irodában van egy nagyon jó konyha-étkező frissen őrölt gépi kávéval. Igazi felüdülés volt megtalálni ezt a gépet a nescafe-s dobozok után. Mellesleg az irodai konyhából fantasztikus kilátás. Nagyon szeretek ott ebédelni, és közben olvasni (ezt eddig egyszer sikerült összehozni, tehát szokássá még nem fejlődött). A héten az egyik (az egyetlen) ilyen olvasós-ebédlős alkalommal találtam egy érdekes cikket, ami egy felmérést boncolgatott az amerikai nagyvárosok evakuálási kockázatairól egy nagyobb katasztrófa esetén. A szeptember 11-ei és Kathrina hurrikán utáni eseményeket figyelembe véve érthető az ilyen felmérések iránti igény. Biztos jó pénzt kaszált vele az illetékes tanácsadó cég. Az általános konklúzió az volt, hogy a legtöbb menekülési útvonalat egy nagyvárosban korlátozzák a természetes akadályok, például egy mega-mocsár, a Szikláshegység vagy éppen egy irdatlan óceán. A maradék helyen pedig szűkös kapacitású autópályák segítik a dugók kialakulását, mikozben egy magyarországinyi méretű hurrikán közeledik. Elgondolkoztam, hogy mi lehetne a felmérés kimenetele otthon és itt, Wellingtonban. Ha jól emlékszem, az elmúlt hetekben adták át az ezredik km autópályát Magyarországon. Ettől függetlenül Budapest elég nagy bajban lenne, ha kitörne a János-hegy vagy Jan Slota egy erősebb este után tényleg a budai vár ellen vezényelné a tankjait. Az M7-es kivezető már egy kellemesebb májusi hétvégén is rettenetesen bedugul, hát még mi lenne egy durvább árvíz esetén, ami azért már valószínűbb kockázat egy Kossuth-téren felejtett piszkos bombánál. A wellingtoni viszonyok Budapesttel összehasonlítva nem sokkal bíztatóbbak. Wellington egy zsák. Innét csak északra lehet kimenni egy autópályán, ami aztán elmegy jobbra és balra. Ezen kívül még van pár jelentéktelen kivezető utcácska nyugatra és egy földút a parton. Bár az utóbbi mit sem ér ez cúnami esetén. A többi irányban csak víz van, és az is hideg. Kockázatok terén viszont itt elég rosszul állunk. Mint már írtam, Wellington egy törésvonal mentén helyezkedik el, ahol 30-40 évente fordulnak elő nagyobb földmozgások. Az utolsó 1940-es években volt… Ezen kívül bármikor lerohanhatják a szigetet a pingvinek az Anktartiszról vagy leszállhat egy részeg angol turistákkal tömött repülő. Az én felmérésem szerint Budapest és Wellington is egy-egy nagy feketepontot kapna a felmérésben. Erről jut eszembe, hogy pénteken evakuálási teszt volt az irodában. Éppen kávéztunk a fnatasztikuskilátásúfrissenőrőltkávés konyhában, amikor megszólalt a riasztó. Egy égi hang a szirénából illedelmesen arra kért minket, hogy hagyjuk el az épületet e legközelebbi vészkijáraton keresztül… mi éppen a 21-en voltunk. A liftek ilyenkor nem működnek, még ekkor sem, ha fiktív tűzről vagy földrengésről van szó. Kénytelenek voltunk az emberekkel dugig tömött hónaljszagú tűzlépcsőn lebattyogni huszonegy emeletet. Itt legalább az épületekből való kijutás meg van szervezve:)

A nagyvárosi veszélyek miatt szombaton megint fogtuk magunkat, és elmentünk kirándulni néhány kollégával kirándulni (magyar-cseh-horvát team) egy közeli természetvédelmi területre. Az erdő gyönyörű volt, csináltam pár jó képet. Majd felteszem őket az netes albumunkba. A túrát egész gyorsan letudtuk, az azt követő pikniknek csúfolt sörözés már annál tovább tartott:) Korábban azt hittem, hogy milyen jók lesznek itt a kötöttségektől mentes hétvégék, ami így is lett. Azért vasárnaponként hiányzik a „kötelező” családi ebéd.

Üdv, Gábor